E rövid poszt megírását sok és terjedelmes, ateista vitapartnerekkel kommentekben folytatott beszélgetések inspirálták. A probléma egyébként egyszerű, köznapi, és ezért lényegében bárkit érinthet. Igazi jelentősége azonban a filozófiában van, amikor egy érvelésben elhangzó egyszerű mondat mögött felsejlik a szellemtörténet pár száz éve, anélkül, hogy erre a vitapartnerek reflektálnának. És ekkor kész a baj.

A tétel

Minden állítás, tagadás és kérdés, függetlenül annak tartalmától vagy igazságától, magának az állítás, tagadás vagy kérdés ténye által, ki nem fejezetten, de szükségszerűen feltételez bizonyos igazságokat, és ezért ezeket az igazságokat ki nem fejezetten ugyan, de a fenti tevékenységekben "bennfoglaltan" szükségszerűen állítja.

Példa #1 Hume azt állította, hogy az okság elvét csupán azért tartjuk igaznak, mert megszoktuk, hogy bizonyos jelenségek egymást követően lépnek fel. Pl. a napsütés felmelegíti a követ, ezért előbbit (napsütés) az utóbbi (kő felmelegedése) okának tartjuk. Vagyis idővel kialakul(t) bennünk e két jelenség asszociációja, amit okságnak vélünk, Hume szerint tévesen.

Mi Hume kijelentésében a bennfoglaltan állított, és ezért szükségszerű elem? Először is: feltételezi, hogy bennünk a szabályos ismétlődés egy megszokást, asszociációt okoz, és ez az oka annak, hogy ezt oksági folyamatnak hisszük. Magyarán: az okság elvének látszat voltát akarta megokolni.

Példa #2 A szkeptikus álláspont így hangzik: nincs biztos igazság, semmit sem lehet teljes bizonyossággal állítani.

A megfejtés itt pofonegyszerű: a fenti kijelentés megsemmisíti önmagát, hiszen önmagára alkalmazva önmagát is mint "nem biztos igazságot" állítja elénk. Miért hinnénk tehát el? Vagyis a szkeptikus bennfoglalt állítása igazából így hangzik: van biztos igazság, amit megismerhetünk.

A módszer

A transzcendentális dedukció nem más, mint annak módszere, amellyel kimutatjuk egy konkrét állítás bennfoglalt tartalmát, amely végső soron a bennünk mint öntudattal bíró lényekben meglévő alapvető léttapasztalat.

A módszer lényege, hogy nem az ismeret tárgyára, hanem annak lehetőségi feltételeire irányítjuk a figyelmünket, vagyis arra, ami a megismerésben lejátszódik. Kant óta az így nyert ismeretet transzcendentális ismeretnek nevezzük. A módszer persze ókori, de csak Kant ismerte fel döntő jelentőségét, anélkül azonban, hogy kiaknázta volna a lehetőségeit.

Összefoglalva tehát: a transzcendentális dedukció az a módszer,  amely bizonyos szükségszerű és általános igazságokat azáltal igazol, hogy kifejti, mi mindent kellett a megismerő alanynak feltételeznie akkor, amikor egy ismerettárgyat ténylegesen megismert. Ez a módszer felfedi azokat a feltétlenül szükséges előfeltételeket, amelyeknek ténylegesen adva kellett lenniük ahhoz, hogy egy tárgy kifejezett megismerése (és az ezt követő állító vagy tagadó ítélet, esetleg kérdés) egyáltalán létrejöhessen.

Mire használjuk?

A transzcendentális dedukció által kimutatott igazságokra jellemző, hogy minden esetben szükségszerűen igazak, azaz ésszerűen nem tagadhatók. Teoretikusan persze lehet őket tagadni, de az effajta tagadás nem több egy egyszerű nyelvi formulánál.

Ebből következik, hogy e módszerrel egyrészt általános és szükségszerű igazságokhoz juthatunk el, másrészt érvelési módszerként használva olyan lehetőséget biztosít, amely a kritizált gondolatmenetet a lehető legmélyebb alapjaiban teszi tönkre.

A transzcendentális dedukció a leghatásosabban azáltal hajtható végre, ha kimutatjuk, hogy itt egy olyan igazságról van szó, amelynek kifejezett tagadása csak e tagadott igazság hallgatólagos feltételezésével (elfogadásával) lehetséges, mivel a tagadott igazság szükségszerű feltétele a tagadási aktus foganatosításának.

E poszt apropóját Szalai Miklós: Létezik-e Isten? Ateista érvek a mai angolszász filozófiában (L'Hartmann Kiadó, 2005) című könyvének első fele adta, amely a rosszból vett ateista érvvel foglalkozik, amely röviden így hangzik: ha Isten jó és mindenható, akkor honnan és miért van a világban a rossz?

"Isten vagy meg akarja szüntetni a rosszat, de nem képes rá, vagy képes rá, de nem akarja, vagy sem nem akarja, sem nem képes rá, vagy akarja is, és képes is rá." - idézi a szerző Epikuroszt. Az első három esetben Isten voltaképpen nem Isten, a negyedik esetben pedig kérdéses, hogy honnan a rossz, és miért marad fenn mégis. Ez tehát a probléma lényege e könyv szerint.

A kétségkívül alapos tárgyalás - mintegy 110 oldal - alatt bennem egy érzés erősödött meg, és ez vezetett végül e poszthoz: valami alapvető félreértés vagy ki nem mondott feltételezés mozgatja az egész érvrendszert mind teista, mind ateista oldalról, és ez nem is engedi a hozzáférést a tárgyalt probléma lényegéhez. Pedig a tézisek világosak, a szóhasználat maximálisan következetes, és mégis, valami nincs rendjén.

Kölcsönös előfeltételezések

Először is kikerülhetetlen, hogy megállapítsuk: mind teistának, mind ateistának (agnosztikusnak) lenni nem puszta ráció, hanem teljes személyes elkötelezettség kérdése. Aki az élet "nagy dolgai" tekintetében állást foglal, az sosem hűvös távolságtartással teszi ezt, hanem mindig teljes mértékben, teljes személyiségével belevonódik. E témák esetében a "bocsánat, tévedtem" aligha tud elhangzani anélkül, hogy kimondója ne érezze megfosztottnak, vesztesnek magát, hiszen szinte "személyiségvesztést" jelent ilyen esetben álláspontunk nagy mértékű megváltoztatása.

Emiatt előrebocsátom, hogy én teista vagyok, és a rossz problémáját csakis úgy tudom kezelni, hogy annak feltétlenül van megoldása, és e megoldás semmiképpen nem sérti az Istenről alkotott helyes filozófiai (és teológiai) kijelentések egyikét sem. Az ateista vitapartnerek ugyanígy vannak a maguk érveivel, épp csak ellenkező kiindulópontból.

Mi a félreértés lényege?

A fentebb írt szubjektív élményt meg kell fogalmazni konkrétan, hogy beszélhessünk róla, és nagyjából így hangzik: a rossz problémája elsősorban nem teoretikus, hanem egzisztenciális kérdés, amelyet a filozófia soha nem fog tudni megoldani. Így azok, akik a rossz problematikáját elméleti síkon szeretnék "rendezni" (beleértve az alább elővezetett gondolatokat is), teljes sikert nem remélhetnek. Mi több, a fölényes teoretizálás csak árt itt, erre nagyon érzékenyek vagyunk. De mindezekkel együtt a feladat megmarad, hogy a rossz miértjére értelmi megfontolások alapján választ kell tudnunk adni, de csak e korlátok szem előtt tartásával. Az alábbi gondolatok jelentős része Weissmahr Béla: Isten léte és mivolta (Teológiai Kiskönyvtár Sorozat, Róma, 1980) című kis kötetéből származik (177-184. oldal).

Mi a rossz?

Néhány meghatározását idézem a rossznak, amelyek az emberi gondolkodás történetében felmerültek:

1. A rossz a világ egyik őselve, amely kezdettől szemben áll a jó őselvével. E két őselv, amelyet sokszor az anyaggal és szellemmel is azonosítanak, állandó harcban áll egymással, és ez a harc határozza meg a világ folyását. A dualista vallásokban kifejeződésre jut az a meggyőződés, hogy a jó végül győzni fog.
2. Schopenhauer szerint a rossz a világmindenség lényege, amennyiben a világban egy ősakarat, őstörekvés nyilvánul meg, amely soha ki nem elégülhet, soha célhoz nem ér, és ezért az emberben mint tudatos létezőben a szenvedés forrása.
3. A sztoikusok a rossz problémáját azzal akarták megoldani, hogy tagadták objektív valóság voltát. Rossz mint olyan nincs; amit az ember rossznak tart, csak látszat, illetve szubjektív élmény, amelytől a bölcsnek függetlenítenie kell magát.
4. A zsidó-keresztény istenfogalomból következő felfogás szerint a rossz eredetileg nem volt része a világnak, hanem a teremtményi önállóságnak, a szabad akaratnak a következménye, tehát a rossz történelmi eredetű.

A fentiekről néhány kritikai megállapítás. A rossz nem lehet egy önmagában álló végső ősvalóság, hiszen a rossz jó nélkül el sem gondolható, a maga mivoltában fel sem ismerhető. De nem lehet a jóval egyenértékű végső elv sem, hiszen a kettős végső elv önellentmondás. A rossz látszat voltának feltételezése sem kielégítő, aki így beszél, nem veszi komolyan a szenvedés problémáját. Marad tehát az a lehetőség, hogy a rossz nem egy magában álló pozitív valóság, hanem a létezőknek egy tulajdonsága. A tulajdonságot, amely által egy létező rosszá válik, csak úgy tudjuk meghatározni, hogy azt mondjuk: ebben a létezőben hiányzik olyasvalami, aminek mindenképpen meg kellene lennie. A rossz tehát a szóban forgó létező mivoltából következő, annak természetéhez tartozó léttökéletesség hiánya.

Rosszról ezek szerint csak az beszélhet, aki a puszta ténylegességen túl elismeri, hogy vannak a dolgok természetéből fakadó követelmények. Ha a létező elmarad e követelmények mögött, akkor rosszá válik. A rossz, ha fogalmilag csak hiányként fogalmazhatjuk is meg, nagyon is reális tulajdonság, mivel a dolog természetéből következő követelmény nem elképzelt valami, hanem valóság.

A rossz fajtái

A fizikai rossz olyan hiba vagy hiányosság, amely mögött nem áll tudatos, szabad elhatározás. Az erkölcsi rossz viszont, amit gonoszságnak is nevezünk, egy tudatos állásfoglalásra képes lény szabad cselekedetének a meg nem felelése az erkölcsi törvénynek, vagyis annak, ami e szellemi lény természetéből következik.

A fizikai rossz (betegség, fájdalom, természetes katasztrófák), mivel nem rossz akaratnak, hanem bizonyos természeti erőknek a működése által keletkezik, akármilyen érzékenyen érinti is az embert, mindig valamiképpen relatív, viszonylagos rossz csupán. Az erkölcsi rosszban azonban mindig megvan a feltétlenség mozzanata, amennyiben a rosszat akaró véges szabad akarat tulajdonképpen a természetéhez tartozó feltétlent tagadja.

Sok szövegrészből nagy meglepetésemre úgy tűnt, hogy az analitikus filozófia nem tesz lényegi különbséget a fizikai és erkölcsi rossz között. Egy erdőtűzben "ártatlanul" megégő őz szenvedése éppoly rossz, mint egy ember erkölcsileg rossz döntése, amennyiben a megtörténő rossz következménye egy ártatlan lény szenvedése, amire látszólag nincs semmilyen olyan magyarázat, amely indokolná e szenvedést. Ez a fajta differenciálatlanság véleményem szerint - és amennyiben jól értettem a szövegeket - az emberi szabadság értékének fel nem ismeréséből fakad, a szabad döntésben megnyilvánuló feltétlenség figyelmen kívül hagyását jelenti, ami viszont az érvelésre is komoly hatással van.

Miért lehet jelen a rossz az Isten által teremtett világban?

Azt a Szalai által ismertetett ateista vélemények is állítják, hogy az Isten létét a rossz létezése deduktív logikai módon nem cáfolja, vagyis nincs ellentmondás Isten jósága és mindenhatósága, valamint a rossz, illetve a gonoszság világban való jelenléte között. Ehhez még gondoljuk meg az alábbiakat, és ezzel meg is érkezünk a lényeghez.

A rosszból vett ateista érv radikális Isten-állítás

Aki a rosszból vett ateista érvvel az Isten jóságát vagy teljhatalmát, végső soron a létét tagadja, mivel maga is megtapasztalta (nagy valószínűséggel) a rosszat, az ezáltal valójában követeli, és ennek következtében állítja, hogy az életnek, a világnak értelme kell hogy legyen (és a rossz épp ezen értelmességgel áll szemben). Hiszen csakis a lét értelmességének legalább burkolt, háttéri felismerése (amit fogalmilag talán nem is tesz világossá a maga számára) teszi képessé az embert arra, hogy a rosszat egyáltalában felismerhesse, illetve hogy a megélt értelmetlenség, a rossz ellen feltétlenül tiltakozzon.

Itt kicsit álljunk meg. Nagyon fontos, hogy a rossz léte csakis azért lehet ateista érv, mert a rossz elleni tiltakozásunk feltétlen. Nem azt mondom, hogy mindenki minden bűnt (erkölcsi rosszat) szükségképpen egyformán ítél meg, hanem hogy a rosszat mint értelmetlent alapvetően sosem akarjuk önmagáért, legfeljebb a jó színe alatt (amikor tévedünk, és jónak tartunk egy rossz dolgot, vagyis végső soron azért, mert véges lények vagyunk). A rossz ebben az értelemben a Feltétlennel, Istennel szemben álló anti-feltétlen. Remélem, nem túl merész a megfogalmazás.

Ha viszont, folytatva az előbbi gondolatmenetet, elismerjük a lét értelmes voltát, akkor ebből kimutatható, hogy ezzel egyidejűleg alapvetően elismerjük Isten létét még akkor is, ha ezt így soha nem fogalmazzuk meg, sőt, akár kifejezetten tiltakozunk is ez ellen. Vagyis az az ember, aki a rossz ellen feltétlenül tiltakozik, és ebben odáig megy, hogy Isten létét tagadja, valójában az igazi Isten nevében egy elfogadhatatlan istenfogalmat vet el. A rosszból vett ateista érv végső soron tehát burkolt, de nagyon is radikális Isten-állítássá válik azáltal, hogy a lét értelmességének állításához minden körülmények között ragaszkodik.

A természeti rossz problémája

Mivel Isten evolutív világot teremtett, amelyben a teremtmények bizonyos önállósággal rendelkeznek,, amelyben tehát saját tevékenységük révén bontakoztatják ki önmagukat, azért az, amit "fejlődési krízisnek" nevezhetünk, a világ természetéhez tartozik.

Itt megint álljunk meg. Az ateista érvek a világ számtalan olyan lehetséges "konfigurációját" igyekeznek felvázolni, amelyben a rossz lényegesen kisebb szerephez juthatna, tehát a világban előforduló rossz (főleg az értelmetlennek tűnő szenvedés) sokkal kisebb mértékben lenne jelen. Vagyis az ateisták azt állítják, hogy Istennek bizonyára módjában állt volna másmilyen, kevésbé "szenvedékeny" világot is teremteni. Bizonyára, csakhogy a probléma nem ez. A "lényegesen kisebb" vagy "sokkal kevesebb" egyszerűen nem adható meg megfelelőképpen, hiszen e kifejezések valamilyen számszerűsítés után kiáltanak, de nem világos, milyen alapon lehetne a rosszat számszerűsíteni, hogy aztán egy másik mérce szerint eldönthessük: az eredmény kellően sok vagy kevés-e. És természetesen e "számszerűsítés" eleve abszurd, így bele se menjünk. Ezen érv szerint Isten léte mellett csakis a rosszat teljesen nélkülöző világ lehetne csak valódi érv.

Folytatva: az egyik élőlény pusztulása feltétele egy másik életének, vagy pl. a magasabb fejlettségű élőlényeket alacsonyabb szinten szerveződő történések elpusztíthatnak. Mindez persze nem a tudatosság, hanem a természeti folyamatok síkján történik, és mivel a tudatosság nincs jelen, a szó igazi értelmében nem is nevezhető rossznak. Amikor azonban ezek a folyamatok az embert érintik, aki anyagi volta miatt egyrészt alá van vetve a természet erőinek, másrészt szellemi lényként a létezést mint olyat tudatosan megéli, akkor előáll az, amit fizikai rossznak nevezünk. Erről mondhatjuk, hogy Isten ezt akarja, nem önmagáért persze, hanem mint egy másik konkrét érték megvalósulásának eszközeként, vagyis azért, mert a teremtmények saját természetüknek megfelelő kifejlődése e nélkül nem lenne lehetséges.

Az erkölcsi rosszat soha nem igazolja semmilyen nagyobb jó

Az erkölcsi rosszról feltétlen rossz volta miatt sosem mondhatjuk, hogy egy nagyobb jó megvalósításának pozitív eszköze lehet. Ugyanis nincs olyan érték, amely igazolhatná az erkölcsi rosszat. Ezért azt kell mondani, hogy Isten ezt sem önmagában, sem eszközszerűen nem akarja, csak megengedi. Isten akarata és az erkölcsi rossz közötti összefüggés csak negatív módon írható le: Isten akarata semmilyen módon nem irányul az erkölcsi rosszra mint valami nagyobb jó elérésének az eszközére, hanem egy nagyon fontos értékre, melynek megvalósulása esetében az erkölcsi rossz nem zárható ki. Konkrétabban: Isten, ha feltétlenül akarná, el tudná kerülni az erkölcsi rossz előfordulását, de csak azon az áron, hogy lemondana olyan véges lények teremtéséről, amelyek (akik) valódi szabadsággal és önmeghatározással rendelkeznek.

Az erkölcsi rossz eliminálása az embert magát is eliminálja

Ha tehát az ateista olyan világot képzel, amelyben az erkölcsi rossz nincs (nem lehet) jelen, azzal a rossz problémáját úgy szünteti meg, hogy megszünteti azon létezőket, akik egyáltalában képesek a rosszat felismerni a világban. Hiszen vegyük észre: az ember mint a létet önmagában megtapasztaló, és akár a rosszon mint jelenségen keresztül is a lét értelmességét állító, sőt, követelő szellemi lény nélkül az erkölcsi rossz jelen sem lehet a világban. Így aki az erkölcsi rosszat eliminálni akarja, az egyben eliminálja az embert is, amennyiben megfosztja épp attól a tulajdonságától, amitől voltaképpen az, ami, és ez az önmagában megtapasztalt lét, és az ebből fakadó szabad önmeghatározás, szabad erkölcsi cselekvés lehetősége.

Az erkölcsi rosszért Istent felelőssé tenni önellentmondás

Felvetődik a kérdés: miért nem teremtett Isten olyan szabad lényeket, akik nem képesek a rosszra? Vagy másképpen: ha Isten olyan lényeket teremtett, akiknek megvan a lehetőségük, hogy erkölcsileg rosszat is tegyenek, akkor vajon nem Istenre hárul-e végső soron a felelősség, hogy a világban a rossz olyan hatalmas?

Ennek a kérdésnek szembe lehet szegezni egy másikat: vajon lehetséges-e saját öntevékenységük által fejlődő, végső céljukat még el nem ért szabad lényeket teremteni, amelyek (akik) teljesen képtelenek a rosszra? Igaz, hogy a rossz választásának a képessége nem tartozik az önrendelkezés képességének lényegéhez, az azonban nagyon is kérdéses, létezhet-e evolutív szabadság, amely nem képes a rosszra.

De aki az erkölcsi rosszért Istent teszi felelőssé, egyben önellentmondásba is keveredik. Hiszen mint megállapítottuk, a rossz elleni tiltakozásunk gyökere a rossz feltétlen irracionalitása, értelmetlensége, végső soron a rossz azért rossz, mert tagadja a lét értelmességét. Ha viszont a rosszat Istenre vezetjük vissza, akkor a rosszat mint irracionálist vezetjük vissza minden valóság és magának az értelmesnek tartott létnek az ősprincípiumára, minden értelmesség okára. Így Isten egyszerre lenne értelmes és értelmetlen ősok, ami lehetetlen.

Az erkölcsi rossz oka: a feltétlenre nyitott véges lény

Az erkölcsi rossz végeredményben azt jelenti, hogy az értelmes, öntudattal rendelkező lény tudatosan (és nem tévedésből) olyasmit tesz, ami a valóság és ezáltal önmaga rendje ellen van. Az ilyen cselekedet nem nevezhető racionálisnak, és csak abból érthető, hogy a véges önrendelkezési képesség, mivel tényleg megvan benne a feltétlenség mozzanata, önmagát minden másra való tekintet nélkül abszolutizálja, és ezáltal önmagába záródik. Az erkölcsi rossz gyökere tehát az öntudatossága és szabad volta miatt valamiképpen feltétlen, végtelen, valamiképpen Istenhez hasonló, egyben azonban véges lénynek az önistenítése és ennek megfelelő magatartása: valamit csakis abból az okból tesz, mert ő akarja.

A kereszténység egzisztenciális válasza a rosszra

A fenti gondolatok talán adnak némi választ az értelemnek, de a rossz egzisztenciális súlyával aligha tudunk ezek alapján bármit is kezdeni. A teista vélemény szerint igazi választ csak Isten adhat, amennyiben kinyilvánítja, hogy az önnön gonoszsága hálójában vergődő embert nem hagyja egyedül. Ez a szolidaritás valósult meg a názáreti Jézusban, akit feltámadása alapján Isten Fiának és Megváltónak tartanak a keresztények. Benne és általa megmutatkozott, hogy Isten az embert nem hagyja magára a szenvedésben, hanem magára véve az emberi nyomorúságot egészen a halálig, mégpedig az igazságtalan és erőszakos halálig, belülről változtatja meg az emberi sorsot. Ezt hívja a teológia megváltásnak, és ez a végleges isteni válasz a világban található rossz problémájára.

Összefoglalás

Nincs az a blogposzt, ami elbírná a rossz problematikájának a teljes körű kifejtését, és elismerem, a címben megelőlegezett tartalom csak vázlatosan van meg a fentiekben. De a vázlat egyben a lényeg is: a rosszból vett ateista érv egyrészt nagyon őszinte, performatív Isten-állítás, másrészt az Istent felelőssé tenni az erkölcsi rosszért önellentmondás, ami nem tartható fenn.

Az analitikus filozófia - egy metafizikus számára különösen nyilvánvalóan - teljesen híján van az ontológiai megfontolásoknak. Ez pedig olyan állításokba és következtetésekbe engedi bele a gondolkodókat, amelyek ontológiai reflexió mellett eleve kizárhatóak lennének.

A könyvben idézett nagy számú szerző és elmélet könnyedén állít olyanokat, amiket - önellentmondás volta miatt - egy magamfajta fel sem vetne. Ezek között a legszembetűnőbb az ún. kozmológiai istenérv ignorálásából fakadó hipotézisek, amelyek szerint pl. megvizsgálható az, hogy milyen lenne a világ a rossz problémájára tekintettel, ha történetesen nem lenne Isten. Mivel a teisták szerint ez eleve önellentmondás, ezek a hipotézisek, legyenek bármilyen érdekesek is (és egyébként az érintett filozófusok nagyon találékonyak), legfeljebb úgy érthetők, mintha azt kérdeznénk: milyen lenne egy négyszög, ha öt csúcsa lenne?

Végül az egzisztenciális megoldásról: ahogy a könyvet olvastam, az az intuíció erősödött bennem, hogy "jó ateistává" válni csak a hit révén lehetséges. Az istenhitben soha őszintén el nem merült ateisták, mivel az istenkérdés maga a leginkább egzisztenciális kérdés is egyben, miközben igyekeznek Isten létét cáfolni, úgy tesznek, mint az az ember, aki bár maga nem tud úszni, a vízben úszókat hasznos tanácsokkal akarja ellátni tevékenységük hatékonyabbá tétele érdekében (pontosabban meggyőzni akarja őket tevékenységük értelmetlenségéről). Úgy hiszem, Istent cáfolni végső soron csakis "belülről" lehetne, ami azonban annyiban önellentmondás, hogy az Istenbe merítkezett ember aligha akarja "elhagyni a medencét". Tisztelet a kivételnek, ami egyébként szintén őszinte Isten-állításként értelmezhető, hiszen aki "kilép az egyházból", az az ott megélt értelmetlenség ellen tiltakozik az igaz Isten nevében. 

Ez a poszt hevenyészett válasz egy ateista kísérletre, amely az Isten létét a hitetlenségből vett érvvel próbálja cáfolni.

A blogíró több ellenvetést is ismertet, valamint azok cáfolatát, végül pedig három lehetséges konklúziót ír:

1. Isten nem létezik.
2. Isten létezik, de közömbösek számára az emberek.
3. Isten létezik, és azt szeretné, ha az emberek szeretnék, és hinnének benne, de ezt nem tudja előidézni, tehát nem mindenható. 

A fenti konklúziókkal nem érthetünk egyet, így megvizsgáljuk a kimondásukhoz vezető utat. A módszerünk pedig a következő lesz: megvizsgáljuk az elhangzó ateista érveket azok előzetesen, hallgatólagosan elfogadott tételei szerint, és ezekből igyekszünk megmutatni, hogy a végső érvekként megfogalmazott állítások nem állják meg a helyüket. (Itt terjedelmi okokból eleve nem térünk ki az állítások lehetőségi feltételeire, pedig ott szintén ellentmondásokba botlanánk. Továbbá nem is veszünk végig minden egyes kijelentést, szintén a terjedelemre való tekintettel.)

"De vajon elvárhatja-e tőlünk Isten a legszörnyűbb büntetés terhe mellett, hogy minden racionális megfontolás ellenére, a saját intellektuális kételyeinket legyőzve higgyünk benne? Nem lehet azt mondani, hogy akik nem hisznek, azok szándékosan, megátalkodottságból nem hisznek: sokan vannak, akik nem ellenségesek, nem zárkóznak el a vallástól, hajlandóak megvizsgálni az érveket, de nem találják meggyőzőnek azokat."

Először is az a kimondatlan előfeltevés tűnik fel, hogy Istent megismerni, létének és parancsainak igazságát, kötelező voltát elfogadni pont úgy kell(ene), mint ahogy pl. a Pitagorasz-tételt megismerjük, belátjuk és elfogadjuk. A tétel úgy kötelez minket, hogy aki tényleg érti, az ép ésszel nem térhet ki az érvényessége elől.

Másodszor az, hogy a hitet az érv szerint mint individuális, egyéni "teljesítményt" kell elképzelnünk, amelyre az ember a saját erőfeszítései révén jut el. Elolvassa a Bibliát (ez a megfogalmazás: "olvastam a Bibliát", gyakran előkerül ilyen beszélgetésekben, és hangoztatói aligha tudják, mennyire komolytalan ez), néhány könyvet innen-onnan, majd levonja a "logikus" konzekvenciát, hogy akkor van vagy nincs Isten.

Harmadszor, a hithez való hozzáállás szabad döntés kérdése. Igaz, az idézet összemossa az érveket megvizsgálók és a "nem ellenségesek" csoportját, de összességében mondhatjuk: vannak, akik megvizsgálták az érveket, és ezek után döntöttek a hit elutasítása mellett, és vannak, akik nem vizsgálták meg az érveket (legalábbis nem különösebb erőfeszítések révén tették), de jó szándékúak, nem elutasítóak, de gyakorlatilag nem lesznek hívők. A jó szándék az érveket megvizsgálókra is állhat természetesen. A szabad döntés pedig abban áll, hogy akár volt vizsgálat, akár nem, a döntés megszületik. A vizsgálódók persze "jó okkal" döntenek, mondják (gondolják) magukról. E hármat vegyük végig gyorsan.

1. Isten megismerése megegyezik egy "dologi" tárgy vagy matematikai tétel megismerésének módjával és következményeivel.

Eszerint az előzetes nézet szerint Isten is csak egy "tárgy" a sok között, amire (akire) esetleg rábukkanhatunk, vagy éppen egy életen át sem találkozunk vele. Ha ez így van, akkor a hitnek aligha lenne szerepe, hiszen ki az, aki "hiszi" pl. a gravitációt, és nem tudja (mind magát a "tételt", mind a következményeit), és nem számol vele folyamatosan. Ám ilyesfajta állítással sem a filozófiai istentan, sem a teológia nem él. E nézet végső soron az empirikus valóságismeretre vezethető vissza, amelynek lényege: reálisan csak az érzéklő tapasztalás tárgyai léteznek, ami azokon túl van, az legfeljebb e képzetek eredője (ezekre visszavezethető).

2. A hitre jutás vagy az elutasítás egyéni teljesítmény.

Ennek a vallástörténet leginkább ellentmond. Ha a kereszténységre szűkítjük a vizsgálódást, rögtön látszik: nem egy könyv hull alá az égből, amelyben benne van minden elméleti tudnivaló, hanem Jézus Krisztus révén egy egész közösség (a 12 apostol, a tágabb tanítványi kör, kísérők, később a helyi közösségek, még később pedig a világegyház, amelyet a tanítóhivatal képvisel stb.) lesz a hordozója Jézus hagyatékának, és a Tizenkettő külön is hatalmat kap e hitletétemény őrzésére és továbbadására (sőt, többre is). Ők tanúi mindannak, ami volt, nem elméletet hirdetnek, hanem az evangélium számukra maga az élet. Az individuális hitre jutás innen nézve lényegében absztrakció. Még elvileg is lehetetlennek tarthatjuk, hacsak azt nem képzeljük el, hogy soha és senkivel, semmilyen módon nem fogjuk az istenkérdés témáját megbeszélni, sosem találkozunk a vallás valamilyen megnyilvánulásával (a templomból hazafelé tartó néniktől a tévés vallási műsorokig és persze a falusi templom tornyáig és a bizsuként is kapható, láncon lógó keresztekig), és ha mégis, ez semmiképpen nem hat ránk, nem alakít ki bennünk állásfoglalást, véleményt, érzetet, érzelmet. Így tehát az marad, hogy a hitre jutás mindig is közösségi tevékenység, és "az igazság" egyéni megismerése inkább marad valami elvont okoskodás, de soha nem az a bonyolult folyamat, ami a közösségi hitátadást jellemzi.

3. A hitet elfogadni vagy elutasítani szabad akarati döntés.

Ennek a jelentőségét tapasztalataim szerint sokan fel sem fogják. Egyrészt szabad akarati döntés csak akkor jöhet szóba, ha a megismert igazság az embert mint erkölcsi lényt érinti, a maga teljes valójában. Sosem mondjuk, hogy a 2+2=4 számunkra szabad akarati döntés révén vált igazzá, hiszen bár itt a megismert valóság nagyon elvont (kizárólag mennyiségi vonatkozású), de ettől függetlenül mintegy kényszeríti az értelmünket, a szabad döntés lehetősége nem áll fenn.

Ellentmondások

Az 1. pont esetében az ellentmondás, pontosabban a kimondatlan azonosítás (Isten olyan, mint a "dolgok") elég világos, azt hiszem. Ha Isten csupán egy "legnagyobb" valami (valaki) lenne, és nem tökéletesen más, mint a világ bármely dolga, vagy akár a világ egésze, akkor a léte fölösleges lenne, és legfeljebb szuperhősnek lenne jó, teremtőnek, végső oknak soha. Ez esetben ő is csak egy láncszem lenne az okságban, de nem az önmagát megalapozó végső (első) ok. Ily módon tehát ez az előfeltevés kimondatlanul is Isten nemlétéből indul ki, így eleve azt állítja, amit bizonyítania kellene. Más szempontból nézve intő jel, hogy az ateista érvelés helytelen istenfogalmat használ, így voltaképpeni célját eleve elvéti.

A 2. pont nem csupán abszurd álláspontot takar, de meg sem vizsgálja annak az ellenkezőjét. Azt persze senki nem állítja, hogy aki közösségben találkozik a hittel, az biztosan hívő is lesz (és az is marad), mégis van erre mód, e sorok írója is ezt az utat járta be fiatal felnőttként. Csak a közösség képes élővé tenni a holt betűt, mindig új és új szituációkat teremtve csiszolni a hitet és az erkölcsöt, segíteni a rosszabb napokon vagy épp kielégíteni egyesek magasabb elvárásait. Természetes, hogy nem mindegyik közösség tölti be optimális módon a hit megőrzésének és átadásának funkcióit, de Istent megismerni a közösségben (filozófiailag: az én-te viszonyokban, ezek által) lehetséges.

A 3. pont ellentmondása a legszembetűnőbb talán, és kifejezetten ebben áll: ha Isten nem rejtőzködne, nem lenne mód szabadon elutasítani a létét. Az ateisták, mint ezen érvükből kiderül, nem is Istent keresik, hanem egy elvet, fogalmat, szabályt. Valamit, amit beláthatnak, és ami onnantól "úgy van". A szabad döntés lehetősége számukra valamilyen perverziónak tűnik, hiszen ezáltal akkor is elvethető Isten léte, ha mégis van rá valamilyen okunk, hogy feltételezzük azt. A kulcs itt is a helytelen istenfogalom. Az ember nem egy másik személyt lát Istenben, csupán valami személytelent. Fel sem fogja, meg sem érti, hogy saját szabadságában adott méltóságáról mondana le (és e szabadságot ne csak az Isten melletti vagy elleni döntésre értsük, hanem mindenre, ami a szabadság által adatik nekünk!), ha Istent mint személyt szükségképpen, kényszerűen kellene elfogadnia. Ha ez lenne a feltétel, ha ezzel járna Isten létének felismerése, és nem erkölcsi, egzisztenciális döntés lenne, nem beszélhetnénk sem erkölcsről, sem egzisztenciáról.

"Ha Isten létezik, akkor az embernek kötelessége lenne megismerni, tisztelni, és a parancsait betartani.  Isten elő tudná idézni, hogy létrejöjjön egy ilyen szituáció. Sőt, nem pusztán lehetősége, hanem egyenesen erkölcsi kötelessége is lenne, hogy ezt megtegye, hacsak nincs valamilyen felsőbb jó, ami miatt úgy dönt, hogy nem idézi elő. Mivel nincs ilyen jó, és Isten ennek ellenére nem hozza létre a szóban forgó helyzetet, feltételezhetjük, hogy nem létezik." - írja a hitetlenségből vett érv összefoglalása.

Mit olvasunk itt? Hogy Istennek erkölcsi kötelessége az embert úgy kényszeríteni saját létének elismerésére, amely kizárja az ember részéről az erkölcsi döntés lehetőségét. Mi ennek a következménye? Megszűnik jó és rossz, hiszen immár nem erkölcsi mérlegelés, hanem az elfogadás szükségszerűségéből fakadóan puszta determinizmus a jót választani. Mármint ennek kellene lennie. De ez olyan abszurdum, amit elképzelni sem tudunk, így egy választásunk marad: feladni azt az elvárást, hogy Istennek kényszerítenie kellene minket saját létének felismerésére és elfogadására. Arról már nem is beszélve, hogy ezek után milyen alapon mondhatnánk ki magát a mondatot: "Istennek erkölcsi kötelessége", hiszen a jó és rossz közötti szabad választás (ami minden erkölcs lehetőségi feltétele) is szimpla kényszerpálya lenne, így az erkölcs szó értelmetlen is ez esetben.

"hacsak nincs valamilyen felsőbb jó"

És nincs, állapítja meg a fenti mondat. A megokolás itt hiányzik ugyan, így nem tudni, hogyan jutott el idáig a szerző, de az sem tisztázott, miféle "felsőbb jóra" gondol. Vagy másként: mi lehetne egyáltalán annál jobb (és ez erkölcsi kategória kell legyen!), mint hogy képesek vagyunk erkölcsi döntést hozni, vagyis jó és rossz között különbséget téve a jót szabadon választani. Önellentmondás olyan "felsőbb jót" hivatkozni, amelynek az ember felől azért nincs semmi értelme és értéke, mert maga amúgy sem képes az erkölcsi döntésre. Így válik Isten olyan bábjátékossá, aki kénye-kedve szerint játszadozik az emberrel, legalábbis ezen ateista álláspont szerint.

Konklúzió?

Ha csak hevenyészve is, de megvilágítható a hitetlenségből vett istentagadás érvének belső gyengesége. A lényege annyi, hogy olyan istenképet használ kiindulásnak, amiben senki nem hisz. Innen viszont csakis egyféle eredményt érhet el, amit a legegyszerűbb egy viccel szemléltetni.

A szegény Grün átmegy a gazdag Kohnhoz egy kis hó végi kölcsönért. Leültetik, és amíg Kohn hozza a pénzt, a felesége megkínálja egy kis süteménnyel. Grünnek nagyon ízlik, el is kéri a receptjét, majd hazamegy.
Otthon másnap előveszik a receptet, és olvassák a hozzávalókat:
- 12 tojás... Nincs itthon, csak négy. Nem baj, elég lesz.
- Mazsola... Azt kihagyhatjuk.
- Nullás búzaliszt... Csak rozslisztünk van...
- 30 deka vaj... Csak zsírunk van 10 deka...
- Cukor, 30 deka... Van egy kis melaszunk, az is jó lesz...
Nagy nehezen elkészül a sütemény. Grün már nagyon várja, hogy mit szól a felesége az eredményhez, de hát a hozzávalók miatt nincs sok esély a sikerre. Eszegetik, de a tészta száraz, a krém ízetlen, majd egyszerre megszólal az asszony, kissé szemrehányóan:

- Csak tudnám, mit esznek ezen a sz@ron a Kohnék!

Jó lenne, ugye, ha most ízes metafizikai kifejezések sorával írnék a hosszú hétvége főműsorszámáról, a Szentlélek eljöveteléről, ugye? Nem fogok, csak sztorizok mindenféléről.

A pünkösd idén Csíksomlyón ért, ahogy az elmúlt években is. Miért megyek oda? Nincs rá sok jó okom, mármint olyanok, amik könnyen előadhatók, csakis rosszak: messzi van, fárasztó az út, másfél nap az egész, holtfáradtan érkezel, virrasztani már alig van erőd, átalszod a napfelkeltét, más ennyi pénzért, amibe ez kerül, egy hónapot is dolgozik, aztán hazajönni, miközben kedd reggel már meló, és ráadásul mindig esik is. A templomban meg oroszlánszag van a sok ember miatt, akik ott alszanak egymás hegyén-hátán. És a máriázástól kijönnek a pattanásai is az embernek. Szóval, az itthon maradásra több jó érvem is lenne.

Idén nem esett, cserébe viszont leégtem a napon. Idén tudtam egy kicsit virrasztani éjjel a templomban, és Máriához is felmentem (ti. a szoborhoz, ami az oltár fölött van). Aztán megjártam reggel a kálváriát (szégyenkezve kissé, mennyire felkészületlen voltam), és persze megvolt a kötelező kürtőskalács is.

A fő esemény természetesen a szombat déli szentmise a Kissomlyó-hegy oldalában. Több százezer ember, leginkább csoportokban, családostul, gyerekek minden korosztályból, még nagyon kicsik is. Letelepszenek a hegyoldalban, az oltár mellett és vele szemben. Azokon a helyeken, ahol inkább ülnek a mise alatt, ott inkább kedélyes és oldott a hangulat, de mindenki figyel, és követi a szertartást. Felállunk, visszaülünk, feltérdelünk. Áldozni onnan kevesen mennek, bár a nagy tömegben ez nem olyan csoda. Lesz rá mód később is.

A szentmise előtt folyamatos az enumeráció: felolvassák, kik és honnan, hányan jöttek. Tardosról 120-an. (Utánanéztem, Tardos egy kis falu Tata mellett, hihetetlen, hogy három busznyian érkeztek.) A visszhangzó hangszórót félrehallom: "az űrből jöttek 16-an". Mennyei szórakozás, komolyan.

Szentmise előtt

A prédikáció általában jó. Idén a hitből fakadó boldogság (és nem a boldogságból fakadó hit) és a boldogság-boldogulás volt a fő gondolat. És még egy, ami eddig nem volt meg így a fejemben, bár unásig ismerem a szöveget: Mária azt mondja a kánai menyegzőn a szolgáknak: "Tegyetek meg mindent, amit csak mond." (Jn. 2,5). Ez Mária hitének titka, így a prédikáció: mert hinni a lehetetlenben, hogy ő Istentől várandós, és ezzel egyben megtesz mindent, amit csak Isten mond.

A mise végén szétszéledünk. Ahogy fel, úgy le a hegyről, tömegben, mint az árvíz. Egy kislány folyton sietni akar, keresi a gyorsabb utat a tömegben, nógatja a családját, de azok nem mennek, erre bosszankodik. Azt hiszem, a zarándokláshoz kell némi kor. Hangos szó, méltatlankodás nincs, csak hétköznapi beszélgetések, kedélyesség. Fel-feltűnik egy-egy szombatra kikent-kifent álszékely, magyarnál magyarabb magyar, néhol egyenruhások, katonák, máltai lovagrendiek, egyebek. Ezerféleképpen ünneplünk.

Más úton mentem le, mint szoktam, egy vizesárkon kellett átugrani közben. Segítettünk egymásnak, aztán tovább. Mögöttem bennszülöttek politizálnak: ezek már eleget loptak, de ha újak jönnének, azoknak már nem lenne mit lopniuk. Hja. Vissza a szállásra, szerencsére nagyon közel van, zuhany, lefekvés, alvás estig. Ébredés, kaja, indulás fel a templomba virrasztani. A Szék utca ilyenkor csendes, épp a szemetet szedik, csak a Jandarmeria posztol a sarkokon. Az árusok java pihen másnapra, csak egy kegytárgyas árus tart ki, és egy magyar(országi) lángosos.

A kegytemplom főoltára a Mária-szoborral

A templomban meleg és büdös, szokásosan. Egy akol. Már délután elhatároztam, hogy felmegyek Máriához. Nem tudom, miért, mert egy faszobor előtt térdelni, aki még csak nem is Isten, és a lábát megsimogatni, ez nálam nem nagy erény. De szoktam tévedni. Épp akkor érkezem, amikor alig vannak, akik sorban állnak. Nincs sok időm gondolkodni, mit mondjak a faszobornak. Felmegyek a meredek lépcsőn, felnézek a szoborra - jó nagy, állapítom meg -, letérdelek kicsit, nem jut eszembe semmi. Felállok, fellépek, hogy megérintsem a szobrot, ekkor a párom mellém lép, megfogja a kezem, és együtt állunk ott. Persze, hogy őérte akartam, a leendő gyermekeinkért, igen, köszönöm. Lemegyünk a másik oldalon, leülünk egy üres padra. Elönti a könny a szemem. Kissé szégyellem, ő megkérdi, baj van-e. Nincs. Minden rendben. Valamit megértettem, és talán fél év óta először gondtalannak érzem magam. Boldognak.

Román fiatalok (nem elírás!) a kálvária második stációjánál

Maradok még a templomban vagy két órát. Közben énekelnek, végigjárják a keresztutat, rózsafüzér stb. Előttem egy család - anyuka, nagymama, három gyerek - alszik a mellékoltár lépcsőin. Mellettem egy kerekesszékes bóbiskol, a kísérője hangosan énekel mindent. Jó lenne kijönni virradatra, fel a Salvator-kápolnához, de akkor most aludni kell. Vissza a szállásra. Felébredni nem sikerül, a 8-as misére érek csak fel. Utána fel a keresztúton. A stációk egy része nem jut eszembe hirtelen, igaz, nem vizsgán vagyunk. Jövőre hozok imakönyvet, és végigmondom. A Salvator-kápolna oltárát négykézláb meg lehet kerülni hátulról. Fura perverzió: leadsz a magasságodból, a büszkeségedből, így fejezed ki, hogy mik az erőviszonyok.

Mi Csíksomlyó metafizikája? A száz alakban köztünk járó Isten. A szentmisében megjelenő, a Máriában ránk néző, a társunkban kezünket megfogó, az imában helyettünk beszélő, a hétköznapban is ünnepet teremtő, a nehézségnek értéket adó, a vizesárkon velünk együtt átugró, a vacsorához kért sört felhabosító, az úton, vezetés közben az elalvástól megóvó Isten. Benne élünk. Metafizika? Ha a vallásosság hétköznapjait nézem, Isten az immanens, a világban lévő, a világot átható, formáló, egyengető Isten. Akárhová nézel, akármit látsz vagy teszel, ő van ott. Ezért lesz imádsággá minden szó, minden ruha, mozdulat, a kisgyerek alvása.

A panteisták szerint nemcsak a világ nem tud meglenni Isten nélkül, de Isten sem a világ nélkül. Szerintük Isten és a világ valahogy egységben van, kiegészíti egymást. Ha így lenne, nem lenne szeretet, azt hiszem. Akkor Isten és a világ egymás szükségszerű tartozéka lenne, egyik nem létezne a másik nélkül, a kapcsolatuk kényszerűségen alapulna. Csakhogy van szeretet, ami így egyszerre bizonyítja Isten transzcendenciáját, hiszen a világot nem szükségszerűségből, hanem szeretetből teremtette, és egyben immanenciájának nagyszerű jele is: a szeretet révén mindig felfedezhetjük őt. Az immanens Isten Csíksomlyó Istene. Benne élni megyek Csíksomlyóra jövőre is.

Valahol el kell kezdeni, és mivel nem tankönyvet akarok írni, hát kezdem "napjainkban". Az elmúlt hetekben volt szerencsém egy érdekes blogot olvasgatni, amit egy Brendel Mátyás nevű illető ír a saját neve alatt. Meglehetős számú kommentet produkáltunk pár blogposztja kapcsán, különösen a tudomány határairól, a "normális" vallásokról vagy a vallások (vallásos emberek) fanatizmusa kapcsán (messzire is elkanyarodva az eredeti témától).

Mátyásnál ott telt be a pohár, már ami az én kommentjeimet illeti, hogy azt találtam írni: az abortuszklinikák (ilyenek pl. az Egyesült Államokban működnek, nálunk tudtommal nem) a tudomány "végvárai", vagyis tudományos eredményeket használnak fel művi magzatelhajtás végzésére. Erre következett a kitiltásom a kommentezésből, ami nemrég megismétlődött, mivel "nem tanultam" az esetből, és leírtam ismét:

"Te beszélsz? Kitiltottál a blogodról, csak mert le merészeltem írni, hogy az abortuszt végző orvos is szegről-végről tudósféle! Egyáltalában: hogy az orvos, amikor dolgozik, legyen az 12 órás agyműtét vagy ambuláns beavatkozás, az orvostudomány eredményeit használja fel a gyakorlatban."

Mivel ezt a blogot már korábban létrehoztam, hogy az engem érdeklő témákról írjak, hát némileg kényszerűségből, de elkezdem, ekképpen.

Az egyház erkölcsi felelőssége a történelemben

Mátyás sokszor megfogalmazott állításainak egyike nagyjából így hangzott: a vallásos gondolkodásmód a hívők fanatizálódása révén sok esetben torkollik erőszakba, korábban inkvizícióba, keresztes háborúkba stb. Ez az állítás szegről-végről helytálló: nyilván nem arról van szó, hogy a papok a saját kezükkel öltek (de persze ilyen is volt), de az egyház és az állam hatalmának összefonódása sok esetben adott egyházi tekintélyt, jóváhagyást a vallási tanításokkal aligha összeegyeztethető cselekményeknek is. Ez szerintem olyan méretű hiba, ami az űrből is látszik, és a legutóbbi időkig vádolható vele a katolikus egyház, legalábbis egyes tagjain keresztül feltétlenül.

A tudomány erkölcsi felelőssége

A tudomány által az emberiség magasabb életszínvonalat ért el, több tudást, szélesebb ismereteket szerzett önmagáról és világáról, de a tudományt éppúgy használta és használja nemtelen célokra. Ilyenek az egyre tökéletesebb fegyverek vagy éppen az abortusz egyre tökéletesebb technológiája, amely révén már most több magzatot öltek meg, mint amennyit a legszörnyűbb háborúink és népirtásaink - legyenek azok vallási vagy politikai alapúak - összesen produkáltak. Statisztikákat pár kattintással bárki talál, ezért nem is kezdem el idézgetni azokat. (Legyen egyértelmű: általánosságban az abortuszt élet elleni bűnnek tartom.)

Legyen egyértelmű ez is: azt állítom, hogy a tudomány által is erősen befolyásolt társadalmi fejlődés mára oda jutott, hogy teljesen természetesnek tartjuk, hogy az abortusz révén elkövetett emberölés normális. Ebben a tudománynak többes szerepe van.

Először és legközvetlenebbül az, hogy léteznek és tökéletesednek azok az eljárások, amelyek révén a magzatelhajtás egyre veszélytelenebbül végrehajtható. Ez csökkenti a várandós nő felelősségét, hiszen egy rutinszerű, kis beavatkozás nem jelent számára kockázatot, nincs nagy tétje a részéről.

Másodszor az, hogy a tudomány fejlődése és az ennek áldásait élvező jóléti társadalmak felfogása az életről, a nők jogairól stb. egymással összefüggésben változtak: a tudomány a szekuláris világban nagyobb szabadságot élvez erkölcsi értelemben is, illetve a nagyobb szabadságot a személyiségi jogok szélesítésére is felhasználjuk. Nem állítom, hogy ez teljes egészében rossz, pusztán itt és most a negatívumaira fókuszálok.

Tudomány vs. vallás

Mindössze egy megjegyzésem van: egyik kutya, másik eb. Egyszerűen rajtunk múlik minden. Rajtam, Rajtad. A világ nem "ilyen", és "ez van, ezt kell szeretni", hanem olyan, amilyenné tesszük. Ha vallással, akkor azzal, ha tudománnyal, akkor azzal javítunk vagy rontunk rajta. Ami egyedül biztos, az a személyes erkölcsi döntésünk vállalásának a kérdése. De hogy mit nevezünk "személyes erkölcsi döntésnek", ez mennyiben maradt meg mára a mi döntésünk, és mennyiben befolyásol minket a társadalmi "mainstream", az szintén erkölcsi felelősség kérdése. Háborús bűnösök kedvelt hivatkozása volt mindig is a "parancsra tettem". Ma ugyanez folyik, "mindenki ezt csinálja, én miért ne?" formában. A Gizinek már három abortusza is volt, miért engem nyaggatsz? Azt mondta az orvos, hogy veszélytelen, később még lehet gyerekem, addig meg hadd én mondjam már meg, mi legyen a testemmel! Különben is, a barátaim is egyetértenek, egy buli utáni szex még nem ok a családalapításra, nem? (És igen, ez csak az érem egyik oldala, tudom, de most ez az oldal érdekel.)

A vallások - általában a katolikus kereszténységre gondolok, amikor "vallásokat" vagy "keresztényeket" emlegetek, és ha nem, külön jelzem - védik az életet, abortuszellenesek, felelősségpártiak, és az egyéni döntést nem kényelmi vagy társadalmi, netán egészségügyi, hanem erkölcsi elvek mentén igyekeznek befolyásolni. Ezt meglehetős nyíltsággal teszik, a másik arcába vágva a sommás véleményüket arról, hogy pl. az abortusz bűn. És pont. Nem kell egyetérteni vele, de egyenes beszéd.

A tudomány - ez esetben nem kutatóintézetek munkatársairól, hanem pl. gyakorlati munkát végző orvosokról van szó - sem maradhat hűvös és távolságtartó. Az erkölcsi felelősséget annyiban persze nem vállalhatja senki helyett, hogy csak a legritkább esetben kerülhet sor orvosi "kényszerintézkedésre", valamilyen beleegyezés mindig is kell. De a beleegyezés elnyerése már erkölcsi döntések során át történik, amelyben az egyik fázis az, hogy az orvos ismerteti a kockázatokat, alternatívákat stb. És ilyenkor, akár akarja, akár nem, egyben befolyásolja is a döntést, nem csupán előkészíti vagy megalapozza. Az emberi kommunikáció ugyanis nem "személytelen" (a feltevés is abszurd), hanem mindig is lényegesen személyes. És akinek döntenie kell, jó (erkölcsileg helyes, de legalábbis védhető) döntést akar hozni. Ebben az orvosnak segítenie kell, akkor is, ha ez sok esetben dilemmatikus. A lényeg, úgy hiszem, itt is a személyes felelősségvállalás fontossága. Ahogy egy pap elmondja egy személyes beszélgetésben a saját véleményét (ami feltehetően egybeesik az egyház hivatalos álláspontjával, de mindig egyedi is), úgy egy orvos sem hátrálhat meg az "Ön mit tenne a helyemben?" kérdés elől. De hogy mit kell válaszolnia, azt neki személyesen, tudósként (a tudomány képviselőjeként) és erkölcsileg is felelős személyként kell eldöntenie. A kényelmes tudományos elefántcsonttorony ilyenkor nem opció.

Mondják, hogy a filozófusok csak afféle köldöknéző társaság, akik intellektuálisnak tűnő dumával jönnek, viszont nincs sok közük a valósághoz.

Persze egy jó filozófus ilyenkor nem átall visszakérdezni: miféle valósághoz nincs sok közünk? Ahhoz-e, amit a realista ismeretelméletet képviselő Aquinói Tamás tartott valóságnak, vagy netán Descartes "res cogitans"-ra és "res extensa"-ra szakított valóságához, netán Hume valóságához, ahol szerinte az okság elve ("pl. hogy a napsugár felmelegíti a követ" is csak látszat (és hogy mégis okságnak gondoljuk, annak az az oka, hogy megszoktuk e szabályosságot), vagy Kant valóságára, amelyről tudjuk: a Ding an sich-et, a dolgot magában sosem ismerhetjük meg? És különben is: honnan tudod, hogy nincs közünk a valósághoz? Talán sikerült a te valóságélményedet összehasonlítani magával a valósággal, majd pedig a miénket is? És ha igen, ezt spontán módon tetted, vagy valami leírás, szabály, eljárás szerint?

Szóval és röviden: a leghétköznapibb kijelentéseink át vannak szőve olyan kifejezésekkel, megállapításokkal, "igazságokkal", amelyekről nem szoktunk különösebben gondolkodni. Ez persze nem is feladata mindenkinek, hiszen egy buszsofőrtől semmiképp nem várjuk, hogy ha történetesen haveri körben a szolipszizmus híve, akkor ezt élesben is demonstrálja nekünk (egyben valószínűleg a cáfolat lehetőségét is elvéve tőlünk, amennyiben a demonstráció csak az "ő fejében" létező gyorsvonattal történik).

Ebben a blogban köznapi "filozófiák" köznapi állításairól lesz szó. És kevésbé köznapi, de szinte mindenkit (az életben egyszer biztosan) foglalkoztató kérdésekről: van-e Isten (és ha igen, hogyan hívathatjuk meg magunkat hozzá ebédre), van-e lélek, és ha igen, netán nem halhatatlan-e, és legfőképpen: honnan a túróból kéne nekünk tudnunk erről az egészről, ha a gimis biológia tankönyv egy szót sem szól ezekről?

Szóval, ugrálva sok téma között, megalapozunk egy ismeretelméletet, beszélünk a kritikusainkról, természetesen ízekre szedjük a kijelentéseiket, míg magunkat az egekig dicsérjük éleslátásunkért, és ilyesmik. Közben szeretnénk sztorizgatni is, és persze vallásoskodunk is kicsit, mert ha Isten, akkor vallás (ha tojás, akkor só, mondanám még, de az gasztroblog lenne).

Azt megígérhetem, hogy a "dolgok" (de mik is a dolgok valójában?) mindig egyfelé mennek majd, de nem szekvenciálisan, hogy úgy mondjam, hanem ahogy úri kedvem és az aktuális események diktálják.