Jó lenne, ugye, ha most ízes metafizikai kifejezések sorával írnék a hosszú hétvége főműsorszámáról, a Szentlélek eljöveteléről, ugye? Nem fogok, csak sztorizok mindenféléről.
A pünkösd idén Csíksomlyón ért, ahogy az elmúlt években is. Miért megyek oda? Nincs rá sok jó okom, mármint olyanok, amik könnyen előadhatók, csakis rosszak: messzi van, fárasztó az út, másfél nap az egész, holtfáradtan érkezel, virrasztani már alig van erőd, átalszod a napfelkeltét, más ennyi pénzért, amibe ez kerül, egy hónapot is dolgozik, aztán hazajönni, miközben kedd reggel már meló, és ráadásul mindig esik is. A templomban meg oroszlánszag van a sok ember miatt, akik ott alszanak egymás hegyén-hátán. És a máriázástól kijönnek a pattanásai is az embernek. Szóval, az itthon maradásra több jó érvem is lenne.
Idén nem esett, cserébe viszont leégtem a napon. Idén tudtam egy kicsit virrasztani éjjel a templomban, és Máriához is felmentem (ti. a szoborhoz, ami az oltár fölött van). Aztán megjártam reggel a kálváriát (szégyenkezve kissé, mennyire felkészületlen voltam), és persze megvolt a kötelező kürtőskalács is.
A fő esemény természetesen a szombat déli szentmise a Kissomlyó-hegy oldalában. Több százezer ember, leginkább csoportokban, családostul, gyerekek minden korosztályból, még nagyon kicsik is. Letelepszenek a hegyoldalban, az oltár mellett és vele szemben. Azokon a helyeken, ahol inkább ülnek a mise alatt, ott inkább kedélyes és oldott a hangulat, de mindenki figyel, és követi a szertartást. Felállunk, visszaülünk, feltérdelünk. Áldozni onnan kevesen mennek, bár a nagy tömegben ez nem olyan csoda. Lesz rá mód később is.
A szentmise előtt folyamatos az enumeráció: felolvassák, kik és honnan, hányan jöttek. Tardosról 120-an. (Utánanéztem, Tardos egy kis falu Tata mellett, hihetetlen, hogy három busznyian érkeztek.) A visszhangzó hangszórót félrehallom: "az űrből jöttek 16-an". Mennyei szórakozás, komolyan.
Szentmise előtt
A prédikáció általában jó. Idén a hitből fakadó boldogság (és nem a boldogságból fakadó hit) és a boldogság-boldogulás volt a fő gondolat. És még egy, ami eddig nem volt meg így a fejemben, bár unásig ismerem a szöveget: Mária azt mondja a kánai menyegzőn a szolgáknak: "Tegyetek meg mindent, amit csak mond." (Jn. 2,5). Ez Mária hitének titka, így a prédikáció: mert hinni a lehetetlenben, hogy ő Istentől várandós, és ezzel egyben megtesz mindent, amit csak Isten mond.
A mise végén szétszéledünk. Ahogy fel, úgy le a hegyről, tömegben, mint az árvíz. Egy kislány folyton sietni akar, keresi a gyorsabb utat a tömegben, nógatja a családját, de azok nem mennek, erre bosszankodik. Azt hiszem, a zarándokláshoz kell némi kor. Hangos szó, méltatlankodás nincs, csak hétköznapi beszélgetések, kedélyesség. Fel-feltűnik egy-egy szombatra kikent-kifent álszékely, magyarnál magyarabb magyar, néhol egyenruhások, katonák, máltai lovagrendiek, egyebek. Ezerféleképpen ünneplünk.
Más úton mentem le, mint szoktam, egy vizesárkon kellett átugrani közben. Segítettünk egymásnak, aztán tovább. Mögöttem bennszülöttek politizálnak: ezek már eleget loptak, de ha újak jönnének, azoknak már nem lenne mit lopniuk. Hja. Vissza a szállásra, szerencsére nagyon közel van, zuhany, lefekvés, alvás estig. Ébredés, kaja, indulás fel a templomba virrasztani. A Szék utca ilyenkor csendes, épp a szemetet szedik, csak a Jandarmeria posztol a sarkokon. Az árusok java pihen másnapra, csak egy kegytárgyas árus tart ki, és egy magyar(országi) lángosos.
A kegytemplom főoltára a Mária-szoborral
A templomban meleg és büdös, szokásosan. Egy akol. Már délután elhatároztam, hogy felmegyek Máriához. Nem tudom, miért, mert egy faszobor előtt térdelni, aki még csak nem is Isten, és a lábát megsimogatni, ez nálam nem nagy erény. De szoktam tévedni. Épp akkor érkezem, amikor alig vannak, akik sorban állnak. Nincs sok időm gondolkodni, mit mondjak a faszobornak. Felmegyek a meredek lépcsőn, felnézek a szoborra - jó nagy, állapítom meg -, letérdelek kicsit, nem jut eszembe semmi. Felállok, fellépek, hogy megérintsem a szobrot, ekkor a párom mellém lép, megfogja a kezem, és együtt állunk ott. Persze, hogy őérte akartam, a leendő gyermekeinkért, igen, köszönöm. Lemegyünk a másik oldalon, leülünk egy üres padra. Elönti a könny a szemem. Kissé szégyellem, ő megkérdi, baj van-e. Nincs. Minden rendben. Valamit megértettem, és talán fél év óta először gondtalannak érzem magam. Boldognak.
Román fiatalok (nem elírás!) a kálvária második stációjánál
Maradok még a templomban vagy két órát. Közben énekelnek, végigjárják a keresztutat, rózsafüzér stb. Előttem egy család - anyuka, nagymama, három gyerek - alszik a mellékoltár lépcsőin. Mellettem egy kerekesszékes bóbiskol, a kísérője hangosan énekel mindent. Jó lenne kijönni virradatra, fel a Salvator-kápolnához, de akkor most aludni kell. Vissza a szállásra. Felébredni nem sikerül, a 8-as misére érek csak fel. Utána fel a keresztúton. A stációk egy része nem jut eszembe hirtelen, igaz, nem vizsgán vagyunk. Jövőre hozok imakönyvet, és végigmondom. A Salvator-kápolna oltárát négykézláb meg lehet kerülni hátulról. Fura perverzió: leadsz a magasságodból, a büszkeségedből, így fejezed ki, hogy mik az erőviszonyok.
Mi Csíksomlyó metafizikája? A száz alakban köztünk járó Isten. A szentmisében megjelenő, a Máriában ránk néző, a társunkban kezünket megfogó, az imában helyettünk beszélő, a hétköznapban is ünnepet teremtő, a nehézségnek értéket adó, a vizesárkon velünk együtt átugró, a vacsorához kért sört felhabosító, az úton, vezetés közben az elalvástól megóvó Isten. Benne élünk. Metafizika? Ha a vallásosság hétköznapjait nézem, Isten az immanens, a világban lévő, a világot átható, formáló, egyengető Isten. Akárhová nézel, akármit látsz vagy teszel, ő van ott. Ezért lesz imádsággá minden szó, minden ruha, mozdulat, a kisgyerek alvása.
A panteisták szerint nemcsak a világ nem tud meglenni Isten nélkül, de Isten sem a világ nélkül. Szerintük Isten és a világ valahogy egységben van, kiegészíti egymást. Ha így lenne, nem lenne szeretet, azt hiszem. Akkor Isten és a világ egymás szükségszerű tartozéka lenne, egyik nem létezne a másik nélkül, a kapcsolatuk kényszerűségen alapulna. Csakhogy van szeretet, ami így egyszerre bizonyítja Isten transzcendenciáját, hiszen a világot nem szükségszerűségből, hanem szeretetből teremtette, és egyben immanenciájának nagyszerű jele is: a szeretet révén mindig felfedezhetjük őt. Az immanens Isten Csíksomlyó Istene. Benne élni megyek Csíksomlyóra jövőre is.
