E poszt apropóját Szalai Miklós: Létezik-e Isten? Ateista érvek a mai angolszász filozófiában (L'Hartmann Kiadó, 2005) című könyvének első fele adta, amely a rosszból vett ateista érvvel foglalkozik, amely röviden így hangzik: ha Isten jó és mindenható, akkor honnan és miért van a világban a rossz?
"Isten vagy meg akarja szüntetni a rosszat, de nem képes rá, vagy képes rá, de nem akarja, vagy sem nem akarja, sem nem képes rá, vagy akarja is, és képes is rá." - idézi a szerző Epikuroszt. Az első három esetben Isten voltaképpen nem Isten, a negyedik esetben pedig kérdéses, hogy honnan a rossz, és miért marad fenn mégis. Ez tehát a probléma lényege e könyv szerint.
A kétségkívül alapos tárgyalás - mintegy 110 oldal - alatt bennem egy érzés erősödött meg, és ez vezetett végül e poszthoz: valami alapvető félreértés vagy ki nem mondott feltételezés mozgatja az egész érvrendszert mind teista, mind ateista oldalról, és ez nem is engedi a hozzáférést a tárgyalt probléma lényegéhez. Pedig a tézisek világosak, a szóhasználat maximálisan következetes, és mégis, valami nincs rendjén.
Kölcsönös előfeltételezések
Először is kikerülhetetlen, hogy megállapítsuk: mind teistának, mind ateistának (agnosztikusnak) lenni nem puszta ráció, hanem teljes személyes elkötelezettség kérdése. Aki az élet "nagy dolgai" tekintetében állást foglal, az sosem hűvös távolságtartással teszi ezt, hanem mindig teljes mértékben, teljes személyiségével belevonódik. E témák esetében a "bocsánat, tévedtem" aligha tud elhangzani anélkül, hogy kimondója ne érezze megfosztottnak, vesztesnek magát, hiszen szinte "személyiségvesztést" jelent ilyen esetben álláspontunk nagy mértékű megváltoztatása.
Emiatt előrebocsátom, hogy én teista vagyok, és a rossz problémáját csakis úgy tudom kezelni, hogy annak feltétlenül van megoldása, és e megoldás semmiképpen nem sérti az Istenről alkotott helyes filozófiai (és teológiai) kijelentések egyikét sem. Az ateista vitapartnerek ugyanígy vannak a maguk érveivel, épp csak ellenkező kiindulópontból.
Mi a félreértés lényege?
A fentebb írt szubjektív élményt meg kell fogalmazni konkrétan, hogy beszélhessünk róla, és nagyjából így hangzik: a rossz problémája elsősorban nem teoretikus, hanem egzisztenciális kérdés, amelyet a filozófia soha nem fog tudni megoldani. Így azok, akik a rossz problematikáját elméleti síkon szeretnék "rendezni" (beleértve az alább elővezetett gondolatokat is), teljes sikert nem remélhetnek. Mi több, a fölényes teoretizálás csak árt itt, erre nagyon érzékenyek vagyunk. De mindezekkel együtt a feladat megmarad, hogy a rossz miértjére értelmi megfontolások alapján választ kell tudnunk adni, de csak e korlátok szem előtt tartásával. Az alábbi gondolatok jelentős része Weissmahr Béla: Isten léte és mivolta (Teológiai Kiskönyvtár Sorozat, Róma, 1980) című kis kötetéből származik (177-184. oldal).
Mi a rossz?
Néhány meghatározását idézem a rossznak, amelyek az emberi gondolkodás történetében felmerültek:
- A rossz a világ egyik őselve, amely kezdettől szemben áll a jó őselvével. E két őselv, amelyet sokszor az anyaggal és szellemmel is azonosítanak, állandó harcban áll egymással, és ez a harc határozza meg a világ folyását. A dualista vallásokban kifejeződésre jut az a meggyőződés, hogy a jó végül győzni fog.
- Schopenhauer szerint a rossz a világmindenség lényege, amennyiben a világban egy ősakarat, őstörekvés nyilvánul meg, amely soha ki nem elégülhet, soha célhoz nem ér, és ezért az emberben mint tudatos létezőben a szenvedés forrása.
- A sztoikusok a rossz problémáját azzal akarták megoldani, hogy tagadták objektív valóság voltát. Rossz mint olyan nincs; amit az ember rossznak tart, csak látszat, illetve szubjektív élmény, amelytől a bölcsnek függetlenítenie kell magát.
- A zsidó-keresztény istenfogalomból következő felfogás szerint a rossz eredetileg nem volt része a világnak, hanem a teremtményi önállóságnak, a szabad akaratnak a következménye, tehát a rossz történelmi eredetű.
A fentiekről néhány kritikai megállapítás. A rossz nem lehet egy önmagában álló végső ősvalóság, hiszen a rossz jó nélkül el sem gondolható, a maga mivoltában fel sem ismerhető. De nem lehet a jóval egyenértékű végső elv sem, hiszen a kettős végső elv önellentmondás. A rossz látszat voltának feltételezése sem kielégítő, aki így beszél, nem veszi komolyan a szenvedés problémáját. Marad tehát az a lehetőség, hogy a rossz nem egy magában álló pozitív valóság, hanem a létezőknek egy tulajdonsága. A tulajdonságot, amely által egy létező rosszá válik, csak úgy tudjuk meghatározni, hogy azt mondjuk: ebben a létezőben hiányzik olyasvalami, aminek mindenképpen meg kellene lennie. A rossz tehát a szóban forgó létező mivoltából következő, annak természetéhez tartozó léttökéletesség hiánya.
Rosszról ezek szerint csak az beszélhet, aki a puszta ténylegességen túl elismeri, hogy vannak a dolgok természetéből fakadó követelmények. Ha a létező elmarad e követelmények mögött, akkor rosszá válik. A rossz, ha fogalmilag csak hiányként fogalmazhatjuk is meg, nagyon is reális tulajdonság, mivel a dolog természetéből következő követelmény nem elképzelt valami, hanem valóság.
A rossz fajtái
A fizikai rossz olyan hiba vagy hiányosság, amely mögött nem áll tudatos, szabad elhatározás. Az erkölcsi rossz viszont, amit gonoszságnak is nevezünk, egy tudatos állásfoglalásra képes lény szabad cselekedetének a meg nem felelése az erkölcsi törvénynek, vagyis annak, ami e szellemi lény természetéből következik.
A fizikai rossz (betegség, fájdalom, természetes katasztrófák), mivel nem rossz akaratnak, hanem bizonyos természeti erőknek a működése által keletkezik, akármilyen érzékenyen érinti is az embert, mindig valamiképpen relatív, viszonylagos rossz csupán. Az erkölcsi rosszban azonban mindig megvan a feltétlenség mozzanata, amennyiben a rosszat akaró véges szabad akarat tulajdonképpen a természetéhez tartozó feltétlent tagadja.
Sok szövegrészből nagy meglepetésemre úgy tűnt, hogy az analitikus filozófia nem tesz lényegi különbséget a fizikai és erkölcsi rossz között. Egy erdőtűzben "ártatlanul" megégő őz szenvedése éppoly rossz, mint egy ember erkölcsileg rossz döntése, amennyiben a megtörténő rossz következménye egy ártatlan lény szenvedése, amire látszólag nincs semmilyen olyan magyarázat, amely indokolná e szenvedést. Ez a fajta differenciálatlanság véleményem szerint - és amennyiben jól értettem a szövegeket - az emberi szabadság értékének fel nem ismeréséből fakad, a szabad döntésben megnyilvánuló feltétlenség figyelmen kívül hagyását jelenti, ami viszont az érvelésre is komoly hatással van.
Miért lehet jelen a rossz az Isten által teremtett világban?
Azt a Szalai által ismertetett ateista vélemények is állítják, hogy az Isten létét a rossz létezése deduktív logikai módon nem cáfolja, vagyis nincs ellentmondás Isten jósága és mindenhatósága, valamint a rossz, illetve a gonoszság világban való jelenléte között. Ehhez még gondoljuk meg az alábbiakat, és ezzel meg is érkezünk a lényeghez.
A rosszból vett ateista érv radikális Isten-állítás
Aki a rosszból vett ateista érvvel az Isten jóságát vagy teljhatalmát, végső soron a létét tagadja, mivel maga is megtapasztalta (nagy valószínűséggel) a rosszat, az ezáltal valójában követeli, és ennek következtében állítja, hogy az életnek, a világnak értelme kell hogy legyen (és a rossz épp ezen értelmességgel áll szemben). Hiszen csakis a lét értelmességének legalább burkolt, háttéri felismerése (amit fogalmilag talán nem is tesz világossá a maga számára) teszi képessé az embert arra, hogy a rosszat egyáltalában felismerhesse, illetve hogy a megélt értelmetlenség, a rossz ellen feltétlenül tiltakozzon.
Itt kicsit álljunk meg. Nagyon fontos, hogy a rossz léte csakis azért lehet ateista érv, mert a rossz elleni tiltakozásunk feltétlen. Nem azt mondom, hogy mindenki minden bűnt (erkölcsi rosszat) szükségképpen egyformán ítél meg, hanem hogy a rosszat mint értelmetlent alapvetően sosem akarjuk önmagáért, legfeljebb a jó színe alatt (amikor tévedünk, és jónak tartunk egy rossz dolgot, vagyis végső soron azért, mert véges lények vagyunk). A rossz ebben az értelemben a Feltétlennel, Istennel szemben álló anti-feltétlen. Remélem, nem túl merész a megfogalmazás.
Ha viszont, folytatva az előbbi gondolatmenetet, elismerjük a lét értelmes voltát, akkor ebből kimutatható, hogy ezzel egyidejűleg alapvetően elismerjük Isten létét még akkor is, ha ezt így soha nem fogalmazzuk meg, sőt, akár kifejezetten tiltakozunk is ez ellen. Vagyis az az ember, aki a rossz ellen feltétlenül tiltakozik, és ebben odáig megy, hogy Isten létét tagadja, valójában az igazi Isten nevében egy elfogadhatatlan istenfogalmat vet el. A rosszból vett ateista érv végső soron tehát burkolt, de nagyon is radikális Isten-állítássá válik azáltal, hogy a lét értelmességének állításához minden körülmények között ragaszkodik.
A természeti rossz problémája
Mivel Isten evolutív világot teremtett, amelyben a teremtmények bizonyos önállósággal rendelkeznek,, amelyben tehát saját tevékenységük révén bontakoztatják ki önmagukat, azért az, amit "fejlődési krízisnek" nevezhetünk, a világ természetéhez tartozik.
Itt megint álljunk meg. Az ateista érvek a világ számtalan olyan lehetséges "konfigurációját" igyekeznek felvázolni, amelyben a rossz lényegesen kisebb szerephez juthatna, tehát a világban előforduló rossz (főleg az értelmetlennek tűnő szenvedés) sokkal kisebb mértékben lenne jelen. Vagyis az ateisták azt állítják, hogy Istennek bizonyára módjában állt volna másmilyen, kevésbé "szenvedékeny" világot is teremteni. Bizonyára, csakhogy a probléma nem ez. A "lényegesen kisebb" vagy "sokkal kevesebb" egyszerűen nem adható meg megfelelőképpen, hiszen e kifejezések valamilyen számszerűsítés után kiáltanak, de nem világos, milyen alapon lehetne a rosszat számszerűsíteni, hogy aztán egy másik mérce szerint eldönthessük: az eredmény kellően sok vagy kevés-e. És természetesen e "számszerűsítés" eleve abszurd, így bele se menjünk. Ezen érv szerint Isten léte mellett csakis a rosszat teljesen nélkülöző világ lehetne csak valódi érv.
Folytatva: az egyik élőlény pusztulása feltétele egy másik életének, vagy pl. a magasabb fejlettségű élőlényeket alacsonyabb szinten szerveződő történések elpusztíthatnak. Mindez persze nem a tudatosság, hanem a természeti folyamatok síkján történik, és mivel a tudatosság nincs jelen, a szó igazi értelmében nem is nevezhető rossznak. Amikor azonban ezek a folyamatok az embert érintik, aki anyagi volta miatt egyrészt alá van vetve a természet erőinek, másrészt szellemi lényként a létezést mint olyat tudatosan megéli, akkor előáll az, amit fizikai rossznak nevezünk. Erről mondhatjuk, hogy Isten ezt akarja, nem önmagáért persze, hanem mint egy másik konkrét érték megvalósulásának eszközeként, vagyis azért, mert a teremtmények saját természetüknek megfelelő kifejlődése e nélkül nem lenne lehetséges.
Az erkölcsi rosszat soha nem igazolja semmilyen nagyobb jó
Az erkölcsi rosszról feltétlen rossz volta miatt sosem mondhatjuk, hogy egy nagyobb jó megvalósításának pozitív eszköze lehet. Ugyanis nincs olyan érték, amely igazolhatná az erkölcsi rosszat. Ezért azt kell mondani, hogy Isten ezt sem önmagában, sem eszközszerűen nem akarja, csak megengedi. Isten akarata és az erkölcsi rossz közötti összefüggés csak negatív módon írható le: Isten akarata semmilyen módon nem irányul az erkölcsi rosszra mint valami nagyobb jó elérésének az eszközére, hanem egy nagyon fontos értékre, melynek megvalósulása esetében az erkölcsi rossz nem zárható ki. Konkrétabban: Isten, ha feltétlenül akarná, el tudná kerülni az erkölcsi rossz előfordulását, de csak azon az áron, hogy lemondana olyan véges lények teremtéséről, amelyek (akik) valódi szabadsággal és önmeghatározással rendelkeznek.
Az erkölcsi rossz eliminálása az embert magát is eliminálja
Ha tehát az ateista olyan világot képzel, amelyben az erkölcsi rossz nincs (nem lehet) jelen, azzal a rossz problémáját úgy szünteti meg, hogy megszünteti azon létezőket, akik egyáltalában képesek a rosszat felismerni a világban. Hiszen vegyük észre: az ember mint a létet önmagában megtapasztaló, és akár a rosszon mint jelenségen keresztül is a lét értelmességét állító, sőt, követelő szellemi lény nélkül az erkölcsi rossz jelen sem lehet a világban. Így aki az erkölcsi rosszat eliminálni akarja, az egyben eliminálja az embert is, amennyiben megfosztja épp attól a tulajdonságától, amitől voltaképpen az, ami, és ez az önmagában megtapasztalt lét, és az ebből fakadó szabad önmeghatározás, szabad erkölcsi cselekvés lehetősége.
Az erkölcsi rosszért Istent felelőssé tenni önellentmondás
Felvetődik a kérdés: miért nem teremtett Isten olyan szabad lényeket, akik nem képesek a rosszra? Vagy másképpen: ha Isten olyan lényeket teremtett, akiknek megvan a lehetőségük, hogy erkölcsileg rosszat is tegyenek, akkor vajon nem Istenre hárul-e végső soron a felelősség, hogy a világban a rossz olyan hatalmas?
Ennek a kérdésnek szembe lehet szegezni egy másikat: vajon lehetséges-e saját öntevékenységük által fejlődő, végső céljukat még el nem ért szabad lényeket teremteni, amelyek (akik) teljesen képtelenek a rosszra? Igaz, hogy a rossz választásának a képessége nem tartozik az önrendelkezés képességének lényegéhez, az azonban nagyon is kérdéses, létezhet-e evolutív szabadság, amely nem képes a rosszra.
De aki az erkölcsi rosszért Istent teszi felelőssé, egyben önellentmondásba is keveredik. Hiszen mint megállapítottuk, a rossz elleni tiltakozásunk gyökere a rossz feltétlen irracionalitása, értelmetlensége, végső soron a rossz azért rossz, mert tagadja a lét értelmességét. Ha viszont a rosszat Istenre vezetjük vissza, akkor a rosszat mint irracionálist vezetjük vissza minden valóság és magának az értelmesnek tartott létnek az ősprincípiumára, minden értelmesség okára. Így Isten egyszerre lenne értelmes és értelmetlen ősok, ami lehetetlen.
Az erkölcsi rossz oka: a feltétlenre nyitott véges lény
Az erkölcsi rossz végeredményben azt jelenti, hogy az értelmes, öntudattal rendelkező lény tudatosan (és nem tévedésből) olyasmit tesz, ami a valóság és ezáltal önmaga rendje ellen van. Az ilyen cselekedet nem nevezhető racionálisnak, és csak abból érthető, hogy a véges önrendelkezési képesség, mivel tényleg megvan benne a feltétlenség mozzanata, önmagát minden másra való tekintet nélkül abszolutizálja, és ezáltal önmagába záródik. Az erkölcsi rossz gyökere tehát az öntudatossága és szabad volta miatt valamiképpen feltétlen, végtelen, valamiképpen Istenhez hasonló, egyben azonban véges lénynek az önistenítése és ennek megfelelő magatartása: valamit csakis abból az okból tesz, mert ő akarja.
A kereszténység egzisztenciális válasza a rosszra
A fenti gondolatok talán adnak némi választ az értelemnek, de a rossz egzisztenciális súlyával aligha tudunk ezek alapján bármit is kezdeni. A teista vélemény szerint igazi választ csak Isten adhat, amennyiben kinyilvánítja, hogy az önnön gonoszsága hálójában vergődő embert nem hagyja egyedül. Ez a szolidaritás valósult meg a názáreti Jézusban, akit feltámadása alapján Isten Fiának és Megváltónak tartanak a keresztények. Benne és általa megmutatkozott, hogy Isten az embert nem hagyja magára a szenvedésben, hanem magára véve az emberi nyomorúságot egészen a halálig, mégpedig az igazságtalan és erőszakos halálig, belülről változtatja meg az emberi sorsot. Ezt hívja a teológia megváltásnak, és ez a végleges isteni válasz a világban található rossz problémájára.
Összefoglalás
Nincs az a blogposzt, ami elbírná a rossz problematikájának a teljes körű kifejtését, és elismerem, a címben megelőlegezett tartalom csak vázlatosan van meg a fentiekben. De a vázlat egyben a lényeg is: a rosszból vett ateista érv egyrészt nagyon őszinte, performatív Isten-állítás, másrészt az Istent felelőssé tenni az erkölcsi rosszért önellentmondás, ami nem tartható fenn.
Az analitikus filozófia - egy metafizikus számára különösen nyilvánvalóan - teljesen híján van az ontológiai megfontolásoknak. Ez pedig olyan állításokba és következtetésekbe engedi bele a gondolkodókat, amelyek ontológiai reflexió mellett eleve kizárhatóak lennének.
A könyvben idézett nagy számú szerző és elmélet könnyedén állít olyanokat, amiket - önellentmondás volta miatt - egy magamfajta fel sem vetne. Ezek között a legszembetűnőbb az ún. kozmológiai istenérv ignorálásából fakadó hipotézisek, amelyek szerint pl. megvizsgálható az, hogy milyen lenne a világ a rossz problémájára tekintettel, ha történetesen nem lenne Isten. Mivel a teisták szerint ez eleve önellentmondás, ezek a hipotézisek, legyenek bármilyen érdekesek is (és egyébként az érintett filozófusok nagyon találékonyak), legfeljebb úgy érthetők, mintha azt kérdeznénk: milyen lenne egy négyszög, ha öt csúcsa lenne?
Végül az egzisztenciális megoldásról: ahogy a könyvet olvastam, az az intuíció erősödött bennem, hogy "jó ateistává" válni csak a hit révén lehetséges. Az istenhitben soha őszintén el nem merült ateisták, mivel az istenkérdés maga a leginkább egzisztenciális kérdés is egyben, miközben igyekeznek Isten létét cáfolni, úgy tesznek, mint az az ember, aki bár maga nem tud úszni, a vízben úszókat hasznos tanácsokkal akarja ellátni tevékenységük hatékonyabbá tétele érdekében (pontosabban meggyőzni akarja őket tevékenységük értelmetlenségéről). Úgy hiszem, Istent cáfolni végső soron csakis "belülről" lehetne, ami azonban annyiban önellentmondás, hogy az Istenbe merítkezett ember aligha akarja "elhagyni a medencét". Tisztelet a kivételnek, ami egyébként szintén őszinte Isten-állításként értelmezhető, hiszen aki "kilép az egyházból", az az ott megélt értelmetlenség ellen tiltakozik az igaz Isten nevében.
