E rövid poszt megírását sok és terjedelmes, ateista vitapartnerekkel kommentekben folytatott beszélgetések inspirálták. A probléma egyébként egyszerű, köznapi, és ezért lényegében bárkit érinthet. Igazi jelentősége azonban a filozófiában van, amikor egy érvelésben elhangzó egyszerű mondat mögött felsejlik a szellemtörténet pár száz éve, anélkül, hogy erre a vitapartnerek reflektálnának. És ekkor kész a baj.

A tétel

Minden állítás, tagadás és kérdés, függetlenül annak tartalmától vagy igazságától, magának az állítás, tagadás vagy kérdés ténye által, ki nem fejezetten, de szükségszerűen feltételez bizonyos igazságokat, és ezért ezeket az igazságokat ki nem fejezetten ugyan, de a fenti tevékenységekben "bennfoglaltan" szükségszerűen állítja.

Példa #1 Hume azt állította, hogy az okság elvét csupán azért tartjuk igaznak, mert megszoktuk, hogy bizonyos jelenségek egymást követően lépnek fel. Pl. a napsütés felmelegíti a követ, ezért előbbit (napsütés) az utóbbi (kő felmelegedése) okának tartjuk. Vagyis idővel kialakul(t) bennünk e két jelenség asszociációja, amit okságnak vélünk, Hume szerint tévesen.

Mi Hume kijelentésében a bennfoglaltan állított, és ezért szükségszerű elem? Először is: feltételezi, hogy bennünk a szabályos ismétlődés egy megszokást, asszociációt okoz, és ez az oka annak, hogy ezt oksági folyamatnak hisszük. Magyarán: az okság elvének látszat voltát akarta megokolni.

Példa #2 A szkeptikus álláspont így hangzik: nincs biztos igazság, semmit sem lehet teljes bizonyossággal állítani.

A megfejtés itt pofonegyszerű: a fenti kijelentés megsemmisíti önmagát, hiszen önmagára alkalmazva önmagát is mint "nem biztos igazságot" állítja elénk. Miért hinnénk tehát el? Vagyis a szkeptikus bennfoglalt állítása igazából így hangzik: van biztos igazság, amit megismerhetünk.

A módszer

A transzcendentális dedukció nem más, mint annak módszere, amellyel kimutatjuk egy konkrét állítás bennfoglalt tartalmát, amely végső soron a bennünk mint öntudattal bíró lényekben meglévő alapvető léttapasztalat.

A módszer lényege, hogy nem az ismeret tárgyára, hanem annak lehetőségi feltételeire irányítjuk a figyelmünket, vagyis arra, ami a megismerésben lejátszódik. Kant óta az így nyert ismeretet transzcendentális ismeretnek nevezzük. A módszer persze ókori, de csak Kant ismerte fel döntő jelentőségét, anélkül azonban, hogy kiaknázta volna a lehetőségeit.

Összefoglalva tehát: a transzcendentális dedukció az a módszer,  amely bizonyos szükségszerű és általános igazságokat azáltal igazol, hogy kifejti, mi mindent kellett a megismerő alanynak feltételeznie akkor, amikor egy ismerettárgyat ténylegesen megismert. Ez a módszer felfedi azokat a feltétlenül szükséges előfeltételeket, amelyeknek ténylegesen adva kellett lenniük ahhoz, hogy egy tárgy kifejezett megismerése (és az ezt követő állító vagy tagadó ítélet, esetleg kérdés) egyáltalán létrejöhessen.

Mire használjuk?

A transzcendentális dedukció által kimutatott igazságokra jellemző, hogy minden esetben szükségszerűen igazak, azaz ésszerűen nem tagadhatók. Teoretikusan persze lehet őket tagadni, de az effajta tagadás nem több egy egyszerű nyelvi formulánál.

Ebből következik, hogy e módszerrel egyrészt általános és szükségszerű igazságokhoz juthatunk el, másrészt érvelési módszerként használva olyan lehetőséget biztosít, amely a kritizált gondolatmenetet a lehető legmélyebb alapjaiban teszi tönkre.

A transzcendentális dedukció a leghatásosabban azáltal hajtható végre, ha kimutatjuk, hogy itt egy olyan igazságról van szó, amelynek kifejezett tagadása csak e tagadott igazság hallgatólagos feltételezésével (elfogadásával) lehetséges, mivel a tagadott igazság szükségszerű feltétele a tagadási aktus foganatosításának.