Ez a poszt hevenyészett válasz egy ateista kísérletre, amely az Isten létét a hitetlenségből vett érvvel próbálja cáfolni.
A blogíró több ellenvetést is ismertet, valamint azok cáfolatát, végül pedig három lehetséges konklúziót ír:
- Isten nem létezik.
- Isten létezik, de közömbösek számára az emberek.
- Isten létezik, és azt szeretné, ha az emberek szeretnék, és hinnének benne, de ezt nem tudja előidézni, tehát nem mindenható.
A fenti konklúziókkal nem érthetünk egyet, így megvizsgáljuk a kimondásukhoz vezető utat. A módszerünk pedig a következő lesz: megvizsgáljuk az elhangzó ateista érveket azok előzetesen, hallgatólagosan elfogadott tételei szerint, és ezekből igyekszünk megmutatni, hogy a végső érvekként megfogalmazott állítások nem állják meg a helyüket. (Itt terjedelmi okokból eleve nem térünk ki az állítások lehetőségi feltételeire, pedig ott szintén ellentmondásokba botlanánk. Továbbá nem is veszünk végig minden egyes kijelentést, szintén a terjedelemre való tekintettel.)
"De vajon elvárhatja-e tőlünk Isten a legszörnyűbb büntetés terhe mellett, hogy minden racionális megfontolás ellenére, a saját intellektuális kételyeinket legyőzve higgyünk benne? Nem lehet azt mondani, hogy akik nem hisznek, azok szándékosan, megátalkodottságból nem hisznek: sokan vannak, akik nem ellenségesek, nem zárkóznak el a vallástól, hajlandóak megvizsgálni az érveket, de nem találják meggyőzőnek azokat."
Először is az a kimondatlan előfeltevés tűnik fel, hogy Istent megismerni, létének és parancsainak igazságát, kötelező voltát elfogadni pont úgy kell(ene), mint ahogy pl. a Pitagorasz-tételt megismerjük, belátjuk és elfogadjuk. A tétel úgy kötelez minket, hogy aki tényleg érti, az ép ésszel nem térhet ki az érvényessége elől.
Másodszor az, hogy a hitet az érv szerint mint individuális, egyéni "teljesítményt" kell elképzelnünk, amelyre az ember a saját erőfeszítései révén jut el. Elolvassa a Bibliát (ez a megfogalmazás: "olvastam a Bibliát", gyakran előkerül ilyen beszélgetésekben, és hangoztatói aligha tudják, mennyire komolytalan ez), néhány könyvet innen-onnan, majd levonja a "logikus" konzekvenciát, hogy akkor van vagy nincs Isten.
Harmadszor, a hithez való hozzáállás szabad döntés kérdése. Igaz, az idézet összemossa az érveket megvizsgálók és a "nem ellenségesek" csoportját, de összességében mondhatjuk: vannak, akik megvizsgálták az érveket, és ezek után döntöttek a hit elutasítása mellett, és vannak, akik nem vizsgálták meg az érveket (legalábbis nem különösebb erőfeszítések révén tették), de jó szándékúak, nem elutasítóak, de gyakorlatilag nem lesznek hívők. A jó szándék az érveket megvizsgálókra is állhat természetesen. A szabad döntés pedig abban áll, hogy akár volt vizsgálat, akár nem, a döntés megszületik. A vizsgálódók persze "jó okkal" döntenek, mondják (gondolják) magukról. E hármat vegyük végig gyorsan.
1. Isten megismerése megegyezik egy "dologi" tárgy vagy matematikai tétel megismerésének módjával és következményeivel.
Eszerint az előzetes nézet szerint Isten is csak egy "tárgy" a sok között, amire (akire) esetleg rábukkanhatunk, vagy éppen egy életen át sem találkozunk vele. Ha ez így van, akkor a hitnek aligha lenne szerepe, hiszen ki az, aki "hiszi" pl. a gravitációt, és nem tudja (mind magát a "tételt", mind a következményeit), és nem számol vele folyamatosan. Ám ilyesfajta állítással sem a filozófiai istentan, sem a teológia nem él. E nézet végső soron az empirikus valóságismeretre vezethető vissza, amelynek lényege: reálisan csak az érzéklő tapasztalás tárgyai léteznek, ami azokon túl van, az legfeljebb e képzetek eredője (ezekre visszavezethető).
2. A hitre jutás vagy az elutasítás egyéni teljesítmény.
Ennek a vallástörténet leginkább ellentmond. Ha a kereszténységre szűkítjük a vizsgálódást, rögtön látszik: nem egy könyv hull alá az égből, amelyben benne van minden elméleti tudnivaló, hanem Jézus Krisztus révén egy egész közösség (a 12 apostol, a tágabb tanítványi kör, kísérők, később a helyi közösségek, még később pedig a világegyház, amelyet a tanítóhivatal képvisel stb.) lesz a hordozója Jézus hagyatékának, és a Tizenkettő külön is hatalmat kap e hitletétemény őrzésére és továbbadására (sőt, többre is). Ők tanúi mindannak, ami volt, nem elméletet hirdetnek, hanem az evangélium számukra maga az élet. Az individuális hitre jutás innen nézve lényegében absztrakció. Még elvileg is lehetetlennek tarthatjuk, hacsak azt nem képzeljük el, hogy soha és senkivel, semmilyen módon nem fogjuk az istenkérdés témáját megbeszélni, sosem találkozunk a vallás valamilyen megnyilvánulásával (a templomból hazafelé tartó néniktől a tévés vallási műsorokig és persze a falusi templom tornyáig és a bizsuként is kapható, láncon lógó keresztekig), és ha mégis, ez semmiképpen nem hat ránk, nem alakít ki bennünk állásfoglalást, véleményt, érzetet, érzelmet. Így tehát az marad, hogy a hitre jutás mindig is közösségi tevékenység, és "az igazság" egyéni megismerése inkább marad valami elvont okoskodás, de soha nem az a bonyolult folyamat, ami a közösségi hitátadást jellemzi.
3. A hitet elfogadni vagy elutasítani szabad akarati döntés.
Ennek a jelentőségét tapasztalataim szerint sokan fel sem fogják. Egyrészt szabad akarati döntés csak akkor jöhet szóba, ha a megismert igazság az embert mint erkölcsi lényt érinti, a maga teljes valójában. Sosem mondjuk, hogy a 2+2=4 számunkra szabad akarati döntés révén vált igazzá, hiszen bár itt a megismert valóság nagyon elvont (kizárólag mennyiségi vonatkozású), de ettől függetlenül mintegy kényszeríti az értelmünket, a szabad döntés lehetősége nem áll fenn.
Ellentmondások
Az 1. pont esetében az ellentmondás, pontosabban a kimondatlan azonosítás (Isten olyan, mint a "dolgok") elég világos, azt hiszem. Ha Isten csupán egy "legnagyobb" valami (valaki) lenne, és nem tökéletesen más, mint a világ bármely dolga, vagy akár a világ egésze, akkor a léte fölösleges lenne, és legfeljebb szuperhősnek lenne jó, teremtőnek, végső oknak soha. Ez esetben ő is csak egy láncszem lenne az okságban, de nem az önmagát megalapozó végső (első) ok. Ily módon tehát ez az előfeltevés kimondatlanul is Isten nemlétéből indul ki, így eleve azt állítja, amit bizonyítania kellene. Más szempontból nézve intő jel, hogy az ateista érvelés helytelen istenfogalmat használ, így voltaképpeni célját eleve elvéti.
A 2. pont nem csupán abszurd álláspontot takar, de meg sem vizsgálja annak az ellenkezőjét. Azt persze senki nem állítja, hogy aki közösségben találkozik a hittel, az biztosan hívő is lesz (és az is marad), mégis van erre mód, e sorok írója is ezt az utat járta be fiatal felnőttként. Csak a közösség képes élővé tenni a holt betűt, mindig új és új szituációkat teremtve csiszolni a hitet és az erkölcsöt, segíteni a rosszabb napokon vagy épp kielégíteni egyesek magasabb elvárásait. Természetes, hogy nem mindegyik közösség tölti be optimális módon a hit megőrzésének és átadásának funkcióit, de Istent megismerni a közösségben (filozófiailag: az én-te viszonyokban, ezek által) lehetséges.
A 3. pont ellentmondása a legszembetűnőbb talán, és kifejezetten ebben áll: ha Isten nem rejtőzködne, nem lenne mód szabadon elutasítani a létét. Az ateisták, mint ezen érvükből kiderül, nem is Istent keresik, hanem egy elvet, fogalmat, szabályt. Valamit, amit beláthatnak, és ami onnantól "úgy van". A szabad döntés lehetősége számukra valamilyen perverziónak tűnik, hiszen ezáltal akkor is elvethető Isten léte, ha mégis van rá valamilyen okunk, hogy feltételezzük azt. A kulcs itt is a helytelen istenfogalom. Az ember nem egy másik személyt lát Istenben, csupán valami személytelent. Fel sem fogja, meg sem érti, hogy saját szabadságában adott méltóságáról mondana le (és e szabadságot ne csak az Isten melletti vagy elleni döntésre értsük, hanem mindenre, ami a szabadság által adatik nekünk!), ha Istent mint személyt szükségképpen, kényszerűen kellene elfogadnia. Ha ez lenne a feltétel, ha ezzel járna Isten létének felismerése, és nem erkölcsi, egzisztenciális döntés lenne, nem beszélhetnénk sem erkölcsről, sem egzisztenciáról.
"Ha Isten létezik, akkor az embernek kötelessége lenne megismerni, tisztelni, és a parancsait betartani. Isten elő tudná idézni, hogy létrejöjjön egy ilyen szituáció. Sőt, nem pusztán lehetősége, hanem egyenesen erkölcsi kötelessége is lenne, hogy ezt megtegye, hacsak nincs valamilyen felsőbb jó, ami miatt úgy dönt, hogy nem idézi elő. Mivel nincs ilyen jó, és Isten ennek ellenére nem hozza létre a szóban forgó helyzetet, feltételezhetjük, hogy nem létezik." - írja a hitetlenségből vett érv összefoglalása.
Mit olvasunk itt? Hogy Istennek erkölcsi kötelessége az embert úgy kényszeríteni saját létének elismerésére, amely kizárja az ember részéről az erkölcsi döntés lehetőségét. Mi ennek a következménye? Megszűnik jó és rossz, hiszen immár nem erkölcsi mérlegelés, hanem az elfogadás szükségszerűségéből fakadóan puszta determinizmus a jót választani. Mármint ennek kellene lennie. De ez olyan abszurdum, amit elképzelni sem tudunk, így egy választásunk marad: feladni azt az elvárást, hogy Istennek kényszerítenie kellene minket saját létének felismerésére és elfogadására. Arról már nem is beszélve, hogy ezek után milyen alapon mondhatnánk ki magát a mondatot: "Istennek erkölcsi kötelessége", hiszen a jó és rossz közötti szabad választás (ami minden erkölcs lehetőségi feltétele) is szimpla kényszerpálya lenne, így az erkölcs szó értelmetlen is ez esetben.
"hacsak nincs valamilyen felsőbb jó"
És nincs, állapítja meg a fenti mondat. A megokolás itt hiányzik ugyan, így nem tudni, hogyan jutott el idáig a szerző, de az sem tisztázott, miféle "felsőbb jóra" gondol. Vagy másként: mi lehetne egyáltalán annál jobb (és ez erkölcsi kategória kell legyen!), mint hogy képesek vagyunk erkölcsi döntést hozni, vagyis jó és rossz között különbséget téve a jót szabadon választani. Önellentmondás olyan "felsőbb jót" hivatkozni, amelynek az ember felől azért nincs semmi értelme és értéke, mert maga amúgy sem képes az erkölcsi döntésre. Így válik Isten olyan bábjátékossá, aki kénye-kedve szerint játszadozik az emberrel, legalábbis ezen ateista álláspont szerint.
Konklúzió?
Ha csak hevenyészve is, de megvilágítható a hitetlenségből vett istentagadás érvének belső gyengesége. A lényege annyi, hogy olyan istenképet használ kiindulásnak, amiben senki nem hisz. Innen viszont csakis egyféle eredményt érhet el, amit a legegyszerűbb egy viccel szemléltetni.
A szegény Grün átmegy a gazdag Kohnhoz egy kis hó végi kölcsönért. Leültetik, és amíg Kohn hozza a pénzt, a felesége megkínálja egy kis süteménnyel. Grünnek nagyon ízlik, el is kéri a receptjét, majd hazamegy.
Otthon másnap előveszik a receptet, és olvassák a hozzávalókat:
- 12 tojás... Nincs itthon, csak négy. Nem baj, elég lesz.
- Mazsola... Azt kihagyhatjuk.
- Nullás búzaliszt... Csak rozslisztünk van...
- 30 deka vaj... Csak zsírunk van 10 deka...
- Cukor, 30 deka... Van egy kis melaszunk, az is jó lesz...
Nagy nehezen elkészül a sütemény. Grün már nagyon várja, hogy mit szól a felesége az eredményhez, de hát a hozzávalók miatt nincs sok esély a sikerre. Eszegetik, de a tészta száraz, a krém ízetlen, majd egyszerre megszólal az asszony, kissé szemrehányóan:
- Csak tudnám, mit esznek ezen a sz@ron a Kohnék!
